Трилистник вагонный
A pályaudvar búja
Тоска вокзала
Ó, hétköznap-öröklét
Unalmának fullánkja…
Porülte déli hőség,
Vasúti tarka lárma.
Félholt legyek kioszkfal
Deszkájához tapadva,
Süket, vak és konok raj,
Friss mészben megragadva.
Zöld zászló leng fakultan,
Gőz pöffen sófehéren,
Visszhangtalan sikoltva
Síp szól a messzeségben.
S elválás emblémája
A csalfa randevúknál –
Az óránál megállva
Félkaru kalauz vár…
Van undokabb e pontnál,
Mely nem moccan semerre,
E szendergő lapoknál
A rezegő delekben?…
Bármi lehet, csak ez nem…
Mássz oda – ez a dolgod;
Mindegy – legalább ez nem,
Mocskos vagy bár és forró!
Meghalni arctalan, vak
Örvényben elmerülve,
Mint dívány – kábulatnak
Csinvatján elterülve!…
A vagonban
В вагоне
Elég a tett, elég a szó,
Mosoly se kell, csak néma béke,
Alacsonyan kering a hó,
Csüggedt a mennyek szürkesége.
Vad harcban, mit nem értenek,
Rekettyék bolydulnak setéten.
„Majd holnap – mondom én neked –,
Ma kvitt vagyok veled s te vélem.”
Nem kérlelek, nem álmodom,
Bár bűneim egekbe nőttek,
Nem vágyom másra – bámulom
Az elfutó, fehér mezőket.
S te szépségben ragyogva csak
Bizonygasd, megbocsátanál már,
Ragyogj, akár az alkonyat
Pírjába dermedő, sivár táj.
Téli vonat
Зимний поезд
Megperzselte a ködön át
Szeme a hómező-setétet,
S égő szökőkút-aranyát
Pöfögte füst-leheletének.
Tudom – dühödt sárkány liheg,
A hó, mint bolyhos prém, bevonja,
Álmukból fölveri robogva
A babonás vidékeket.
S utána, megfáradt rabok,
Sírok hideg gödrébe szánva,
Futnak koporsó-vagonok
Fülsértő lánccsikordulással.
Amíg pislákoló, törött
Lámpást a jobb kezébe fogva,
Rossz álmok, gondjaink között
Az Éjfél lép a vagonokba.
Mint szerzetes kísértete,
S minél tompábban kong a lépte,
Álmunk annál lidércesebb,
S légszomjtól fuldoklóbb a lélek.
És több a szó, mely szó se tán,
A szuszogások taszitóbbak,
S fejek a párnák bíborán
Most még vadabbul hánykolódnak.
Mint zsebmetsző, leselkedik,
Míg élünk, még lopakodik csak,
Forralja némán mérgeit,
Csitítja vétkes vágyainkat.
S tengely zörög, kerék kopog,
És céltalan, kopár a távol…
S ki virraszt, megundorodott
A félig-létek káoszától.
De olvad éjünk… Roskatag,
Őt hívtuk ősz Alkonyatának,
Elhagyja már a Virradat
Az Árnyat, a halottas ágyat.
Szemébe néz a szenvedés,
Ki éjjel kínjait feledte,
S vonatról a csörömpölés
Az éj jegét megint leverte.
Gőzfelhők, sárguló falak,
Tűzpirosat kerítenek be,
És fájó foggal újra csak
Harapni kell hideg kövekbe.
__________________________________________________________________________________
Az OROSZ SZIMBOLISTA KÖLTŐK BAKA ISTVÁN FORDÍTÁSÁBAN című kötetből