A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: „Igen”, „Nem”.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épitett.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tűrő isten képe.
1904
______________________________
Az Orosz szimbolista költők
Baka István fordításában című
kötetből,
Vjacseszlav Ivanov verse