Успение
Elhantolták, pólyálva gyolcsba,
Erdőn, növendék fák között.
Kínoktól megfiatalodva,
Volt szépségébe öltözött.
Már nem zajongva és haraggal,
Reszketve zárva ujjait,
Szorította a régi angyal
Végső, fehér virágait.
Az ormokat bearanyozta
Búcsúzó, alkonyi sugár,
S ködülte síkról kélt a dombra
A három hajdani király.
Őket egy más, kései csillag,
Mint egykor, vezette ide.
S a pásztorok, már őszhajúak,
Nyájuk hajtják a völgybe le.
S örök nyugalma őreként a
Homály a tájra költözött.
Dicsfények ezre izzik, ég ma
A csillag s alkonyat között.
De följebb mandula virágzott,
Szurdik patakja énekelt.
És síri angyala a távolt
Nézi a szarkofág felett.
Spoleto, 1909. június 4.
__________________________________________________________________________________
Kéziratból