Трилистник сумеречный
Orgonalila homály
Сиреневая мгла
Az utcánkat hó borítja vastagon,
Orgonalila homály fut a havon.
Röptiben bepillantott az ablakon,
S rádöbbentem, hogy szeretem őt nagyon.
Kérleltem az orgonalila homályt:
„Térj be hozzám, itt a kuckóm vár reád.
Nem a régi búmat kell oszlatni szét,
Oszd meg vélem, kedvesem, a magadét!”
Már csak messzről hallottam, mit felelt:
„Ha szeretsz, a nyomom úgyis megleled.
Hol jég kéklik vékonyan örvény felett,
Elidőzöm ott, ha végzem röptömet.
De a tűzhelyednél meg ne lássanak…
Az enyém csak az, ki bátor és szabad.”
A mulandóság bánata
Тоска мимолетная
Már elmerült a nap. A balkonra tekint
A sárga hold ködös, még árnyatlan korongja,
S hiába fénylenek kitárt ablakaink,
A sápadt bú a vak falakat már bevonta.
Mindjárt leszáll az éj. A mennyeken ború…
A szívem fáj ezért a végső esti percért:
Mert benne él, mi volt – a vágyódás, a bú,
És benne már, mi jő – a csüggedő felejtés.
Itt álom lett az est: félénk, de röpke is,
Ám szívednek, ahol se húr, se könny, se illat,
S hol széthullt s összefolyt a felhők ezre is,
Már sokkal kedvesebb, mint alkony rózsapírja.
1904 nyara Jalta
Behozták a gyertyát
Свечку внесли
Nem rémlik-e néha neked,
Hogy az est puha szürkületében,
Közel van egy oly közeged,
Hol más ez a lét is egészen.
Hol ölelkezik árnnyal az árny,
Az a perc csodatéte az égnek,
S egymásba hatol sugarán
A szemünknek a lényem, a lényed.
Nem ijesztjük el ezt a csodát,
Moccanva se, szólva se, félve,
Mint távoli táj moraját
Figyelő, ki fülelget az éjbe.
De ha gyertya lobog, e világ
Elenyészik, a semmibe szállva,
Csak a szem sietős sugarán
Iramodnak az árnyak a lángba.
__________________________________________________________________________________
Az OROSZ SZIMBOLISTA KÖLTŐK BAKA ISTVÁN FORDÍTÁSÁBAN című kötetből