Благовещение
Kiskorától látomások, álmok,
Barna árnyak éje szállja meg.
Kertje mélyén rózsa-robbanások,
Kisharangok, csengők csengenek.
Pajkos, csintalan sok lányka-társa,
Pillantásuk túl merészre nyílt.
Ő, csak ő, örök körébe zárva,
Szövi egyre ékes selymeit.
Teljesülhetetlen álmot látva,
Ébred benne félénk vágy, remény.
S hirtelen pirosló köntös árnya
Rezzen át a fal aranyszinén.
Rejti arcát, munkájába bújva,
Mégis mindenütt – pilláin át
Látja – mintha tarka szélvész dúlna,
Vagy talán egy angyal száll alá…
Sötétarcú angyal pálmaággal
Szól: „Üdvözlégy! Szépség telje vagy!”
És a hírtől megremeg a lányka,
Hajfonatai leomlanak.
Suttog és dalol – mind közelebb lép,
Szárnya már a szűz fölé terül…
S fejlehajtva, éjsötét szemét még
Zárva hallgat ő erőtlenül.
Reszket, hinni sem meri: „Miért én?”
S rejti két kezével kebleit…
Láng lobog a messzeség setétjén –
Nincs menekvés, sóhaj sem segít.
S ekkor – még nem ismert szenvedésnek
Sugarától fénylett arca már…
És felettük – kény jelképeként – egy
Borjat szaggatott a griffmadár.
Csak a festő, függönnyel kerítve,
Látja, vár reá is a kereszt,
S szól hozzánk: „Profani, procul ite,
Hic amoris locus sacer est.”*
1909. május-június, Perudgia – Spoleto
*Menjetek innen, szentségtelenek: itt a szeretet szent fészke van.
__________________________________________________________________________________
Polisz, 1995. tavasz, 51. p.