Behavazott táj abroszán
a hajnal vörösborpecsét.
Elmúlt a mámor – poharam
földhöz csapom, szilánkja jég.
Ínyemben a fogak – iszapba
rejtőző, megdermedt halak.
Mint jégtáblát a folyó,
összezárom ajkaimat.
Ó, világ szennyét elmosó
szó! Hallgatok kijózanodva.
Hiszen tél van. Micsoda tél!
Befagyott az idő folyója.
Elmúlt a részegség. Ki egykor
folyónak hittem magamat,
haltestemet iszapba fúrom
a tél jégajkai alatt.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)
