I
Megyünk az olvadás fegyverzajában,
mint harctérre vezényelt katonák,
magába harapó zsíroskenyéren –
hóolvadásos rétkaréjon át.
Az égre kúszó alkony-nyelv ledér
ízlelőbimbóin a dér
porcukrát, délután ködtejfelét
átjárja szurdik-ínyfalból a vér
szivárgó, édes nedve. Homorún
borul fölénk, mint szájpadlás, a menny:
begyulladt boltozat, nyálgleccserek, –
nazális szél szipákol odafenn.
Az Isten téli szájában megyünk,
nyúlós latyakban, körbe-körbe, és
fogyunk – kenyér-szalonna katonák –,
menetelésünk: veszteglő veszés.
De csak megyünk előre, körbe, bátran
– világ-kígyónk farkába harapott –,
megyünk, megyünk, egy óriási szájban
lágyan forogva – ínyencfalatok;
amíg fogy egyre, elfogy már alólunk
a föld, a kő s a benne rejtező
érc s kőolaj – a hús, a zsír, a só: mind,
mikből a Semmi lakomája fő.
II
Zörög a fény, az égi sztaniol.
Bontogatják a megavasodott
bonbont – a Földgolyót – az angyalok;
nyáluk csurog, s kialszik a Pokol
egy percre, – ámde máris újralobban
s cukortól kéken ég a kárhozat
(mint akta új lapján az áthozat);
olt s szít az édes nyál, ha tűzbe pottyan.
Zörög a fény, a gyűrt ezüstpapír;
golyóba gyúrni – Nappá – régi móka, –
éj-csokoládénk épp olyan csalóka,
mint hámozatlan túlfelén a pír.
Csillag vakít, bolygói fénylenek:
Tejút-karácsonyfánk áram alatt…
Megrágnak, Föld, az égi tejfogak,
angyali óvodák emésztenek.
Zörög a fény, hengergetik javában
a sztaniollá fémesült reményt, –
a doktor Isten kitöltötte vényt
nem váltják be a földi patikában.
III
Gyerekkoromban felszöktem gyakorta
a padlásra, hol a dió lakott
kosárban, összeöntve nagy halomba,
mint teremtés előtt a csillagok
s bolygók. A tartógerenda tövén,
fagy- és porszagban, még nem bejglibe
darálva, még nem nyúlós tésztafény
hájjal bekent göngyölegeibe
tekerve, tornyosult a lakoma
nyersanyaga; s az élesztő: a Szent-
lélek üvegbúra alatt pihent
a boltban még, mely a Mennybolt maga.
Egy-egy diót – bolygót vagy csillagot –
szétroppantottam lopva – Lucifer
a nagy kosárból épp így lopkodott,
bár tudta ő is: fenekére ver
az Úr, ha rájön. Szégyelltem, de nem
állhattam ellen. Édes Istenem,
elnézed-é, hogy süteményedet
megdézsmáltam előre, rossz gyerek;
s felnőttkoromra morzsa sem maradt
üdvösségemből Űreged alatt.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)