| 1 Van-é, ki merni nálam többet is mert A világ leveséből, mely világít Zsírkarikák Napjaival, csodáit Úsztatva: csillagrendszer-ismeretlent. Ily ízeket nem ízlelt soha senki, S ha mégis, rég elillant volna messze, Hogy feneketlen bendőbe temesse Az ízt, amelynek lényegét se sejti, Ki idegen a Mennybolt mosolyától, Kinek a Messzeség csupán a Távol. Hogy értené, ki csak jóllakni vágyva Ül asztalhoz s nem a Teremtőt áldón, Hogy látna át a lelkén: a homályon, Ki önmagába úgy lép, mint szobába? | KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY Már tudta, mit a másik tudni nem mert, s érezte, arca boldogan világít, s futott, elrejteni szive csodáit az égve égő, élő ismeretlent. Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki, valami koldus-bús sarokba, messze fénylő fejét az éjbe betemesse, és elhitesse, hogy még most se sejti. Ám a szoba kigyúlt a mosolyától, és látta Őt, ki rá se nézett – távol – de gondolatban megölelte vágyva, és erre ő is áment mondott áldón, s terhes fénnyel szivében, a homályon ragyogva ment át a sötét szobába. |
| 2 Te vagy csak egyedül, szegény anyám, Te vagy csupán, ki mindenben megértett, Te vagy, ki tudtad, másokért, nem érted Küzdöttem én, s a végzetem: magány. S ha megdermedtem már a Tél fagyán, Te olvasztottál fel, szavad se sértett, Mint kisdednek, adva újra éltet, Rést hasitottál jégtáblám falán. Én csak röfögtem, mint sertés az ólnál, De rám szóltál: ha ember s férfi volnál, Nem böllérkéssel lesne a halál, Hogy hurkáért, kolbászért véred ontsák, Akármilyen disznó vagy is: bolondság, Hidd hát, Izsákként Isten megtalál. | JÓZSEF ATTILA: EMBERISÉG Óh, emberiség, kit törött anyám szenvedni szaporított és nem értett! Nem rettenek születni ujra érted, te két milliárd párosult magány! Láttalak sírni a folyók fagyán, mint gyermeket, kit a jég tüze sértett; láttalak ölni, halni s mint nem éltet, tündökölni nagy egyházak falán. Hegyen láttalak és lapulni ólnál – szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál, megérdemled, hogy atyád a halál! Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák, s föl-fölmutat a társuló bolondság, mely téged minden kínban megtalál. |
| 3 Fut-fut a falunkon át Bársony-pertliként az út, – De ki érti hova fut, S hol találja meg magát? Kerekedik a világ, Ád a férgeknek laput, – Nékünk zsupptetője jut. Oly mindegy – szolgálatát Megköszönd: azt, ami jár, Tér vagy géppisztolyba tár, Ólom vagy tollas madár, – Nem marad majd nyoma sem, Csak neved, mit, kedvesem, Fába véstem csöndesen. | BABITS MIHÁLY: ABLAKNÉGYSZÖG Az ablaknégyszögön zöld falomb hajlik át; alatta léckapú és keskeny kerti ut, amely egy idegen telek szivébe fut a felső sarkig, és elveszti ott magát szemünkből: ennyi csak szobánkból a világ. Látjuk a gyér gyepet, néhány levél laput az út szegélyein, s nem tudjuk, hova jut az út, ha megpihen, könnyű szolgálatát megtéve? és kié e kert, hol sohse jár senki, csupán a szél kaput néha tár – nézd, most a nyílt kapun belép egy kis madár! Csak lép, és nem repül! nem rezzen szárnya sem! Ez a madár a vágy, halk vágyunk, kedvesem: megúnta itt magát és átmegy csöndesen. |
(A versek a Lyukasóra felkérésére íródtak, és Kiss Dénes Kölcsönrímek ihletében Szó-ját-szóversverseny című bevezetőjével a folyóirat 1995/4. számában jelentek meg.)
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)