I
A nyirkos égen fellegek:
penészes, süppedt szalmazsákok,
dér hull belőlük: fénytörek, –
beh sivár, Uram, a lakásod!
Itt varjakkal gombolt, fehér
köd-ingben vár reád a rét,
domb térdel, nyújt feléd esengve
imára kulcsolt jegenyét.
Hiába kérlelünk, Uram, –
világod ily hamar meguntad?
Ajtódra, látom, most akasztod
a biztosítólánc-Tejútat.
II
Csillagok, csillagok, Mennyország
kőkerítésén üvegcserepek,
elvérzik rajtatok a zsoltár,
Isten elébe nem mehet.
Bordáimat ki lajtorjának hittem
mennyekbe, most magamba visszahullva
nézem, hogy könyököl ki Isten
a holdra, mint homályló kocsmapultra.
Tenger és ég ablaktáblái között
vergődő légy volt énekem,
végtelenből csak a határtalanba, –
szavaim nem szabadulhatnak sosem.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)