Temesvárból részeg strázsa
bámulja erdők gyűrűjét:
városa ujjára vontat,
ki most ülte menyegzőjét.
Fái – tornyok vőlegénye,
kapuk hártyáját szakító,
bokrain madarak vére:
rács rozsdájaként rikító.
Nézi páskumok nyugalmát,
hol karók közt reng a pázsit,
nézi városába tartó
árnyak kék banderilláit.
Bennünk búvik a sötétség
alkonyatig, míg kiszállhat,
s Temesváron üt az erdő:
seregekbe dermedt bánat.
Fölöttünk, kéklő levélként,
akasztottak nyelve ring a
fákon. Nézzük – és öletni
visszatérünk falvainkba.
Én – amint kiárad vérrel
önnön szívéből a hajnal,
te – amint a vér az éjjel
bemocskolt ingén megalvad.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)