József Attila emlékének
Nézem, ahogy a nyári alkonyat
pirosló nyelve nyalogatja a
fény sótömbjét, és lassan rám tapad
cserepes ajkakkal az éjszaka.
Micsoda szomjat kell majd oltanom
a véremmel! Ostoba, hogy hihettem,
hogy én vagyok e világ szomja, – most
látom már: félhold-szarvat hord az Isten,
s patanyomában összegyűlt esővíz
a tenger, kérődzése ritmusára
váltakozik a nappal és az éj, s mint
vakondtúrásra, lép egy-egy világra.
Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként
leng a Tejút… De most mindent megértek.
Sötét van, és Isten fűszála, én,
ringok puha alsóajkán az éjnek.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)