Esőszálakból szőtt puha
lepedő: tó, rád fekszem, és
álomba ringanék terajtad,
de felriaszt a rettegés.
Tücsökcirpelés – mintha Isten
csigorgatná fogát,
s dühödten villan meg szeme
fehére fönn: a holdvilág.
Az ágak ujján a virágok
körmeiként fehérlenek…
Tépj fel hát engemet, Uram,
gyűlölt, varasodó sebet!
Szakíts föl, vagy leszáradok,
s nyomtalan elpereg magányom,
sorsom – ha mássá nem – a közönyös
föld arcán forradássá váljon!
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)