Mint vámpír, aki sírboltjában ébred,
hogy újrakezdje a kárhozatot,
megrettenek, ha békémből az ének
felébreszt, s gyűjt a számra vérhabot,
nem akarom többé kiszívni élő
napjaim asszonyos fehér nyakát, –
már a Tejút is szemfogam nyomát
viseli: sápadt-vértelen fehérlő
versemben az egész rohadt világ
ott nyüzsög már minden vérlemezével,
gennyével; romlott fehérjeszagát
szagolgatom már iszonyodva kéjjel, –
mint vámpír, sírban ébredő halott,
vagyok azáltal, hogy nem is vagyok.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)