A megnyúlt árnyaktól riadtan
égnek futott a fény szilánkja,
s lágy földmeleggel ült a hűvös,
szélfútta csillagok szagába.
Behálóz egy kopottas fácska
kék árnya, mint a vérerek,
poros lombocska ráz ruhámra
gyöngén kialvó fényeket.
Megállok s száll az esti pára
szép árnyam kontúrját követve,
így rajzolódik fel magányom
egymásnak épült fellegekre.
A görnyedt fűből béka néz rám,
zöld hátán zsíros hold remeg,
s fénylő, hideg szemébe zárja
utolsó húszfilléremet.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)