Évszázadok kalászaiból
kipergő népek sorsa sorsunk?
Ringunk a szél bölcsődalában…
Holnap ki tudja már, ki voltunk?
Asszonyaink párnára, ingre
mentik a szűkülő hazát:
vásznaikon az elkaszált
rét nékünk pompázik tovább.
Űzhetnek – minket jégveréssel
szögezett e földhöz az Úr,
hol sírok kopjafái vívnak
miértünk halhatatlanul.
Szövetkezünk, hogy megmaradjunk.
Oltár az asszonyok öle:
átlobban öleléseinken
Isten teremtő gyönyöre.
Ringunk a szél bölcsődalában…
Már borzolódnak a füvek.
Villámlik – martalóc-vigyorba
rándulnak újra az egek.
—————————————————————
(A Baka István művei. Versek című kötetből.)
