A tél türelmetlen gyerek,
nincs apja, aki rápirítson,
kibontotta a születésnap előtt
a számító rokonság ajándékait;
kigöngyölte az eget,
az ég tulajdonképpen egy hatalmas szemgolyó,
ami az emberek szemébe néz,
a gyermek felnevet,
hé, te kölyök, vigyázz!
nem látod? elúszik a föld,
a tócsán szél hajókáz,
s a vizek szégyenlősen takarják a föld szemérmét,
persze, majd kihajt a fű,
s akkorra teljesen indokolatlanul
pirulnak az alkonyok a domb mögött,
anyánk suhogó ruhában motoz
gyermekei haján,
jaj, mert olyan borzas a rét,
s ázottan tapad a ruha szőre,
nem, ezt nem lehet kisfiam,
vigyázz nagyon!
még bepiszkítod a záporverte
tiszta világot,
a kémények hallgatnak már,
de a véletlen erdőtüzek
is bekormozhatják az éjszakát.
Ezek az anya szavai,
de az évszakok mindig engedetlenek voltak,
a tavasz megduzzasztotta a lassan engedő
folyókat, (mire való ez a sietség?)
és kockáztatta a magot,
a meg sem született csecsemőt,
és a nyár?
mennyi gond és szenvedés
hárul ebből is az anyára,
gabonát érlel, de féktelen
játékból kihívja a viharokat
birkózni az erdőszélen,
s aztán fivérei, az emberek
sírhatnak, mert a megdőlt rendek között
zokogva jár a kicsorbult kasza
(aztán az állatokat is halálra rémíti),
de az őszt nem szívlelhette az anya soha,
halott unokáit szórja elébe,
miért nem lehetnek fák a levelekből is?
télen meg hallgat és mosolyog az agg,
a megfagyott vadak husából
erősebb sarjakat nevel.
1966. február / WM KGY 2015.22.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)