Hogy ragyognak a csillagok!
Ámulhat e fegyenc világ:
kifényesítette az Isten
a szögesdrót minden bogát.
A csillagképekkel befirkált
ég sima, mint a cellafal,
amelyre egy unatkozó rab
otromba ábrákat kapar.
S én – félig béna nyelv – sajogva
forgok az éj szájüregében,
s láthatatlan, kemény fogakba
ütközve motyogom reményem.
Hogy sorsom úgy sötét – a holnap
árnyéka; és szabad vagyok,
míg földre nem görnyesztenek Isten
korbácsai: a záporok.
1973. július 14. / WM KGY 2015.37.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)