Dús idő burjánzik fölém,
elégedettség motoz kazlainkban,
a múló égi kék sötét szememre lobban,
a délután; a láthatár övén;
a sárgazöld felizzik és pirossan
jő az est, nyugalmas tompa fény
kihúnyva gyűrűz már estém egén
s fodrozva még a fáradt szemsarokban
álommá pihent, vesző energiák,
a hold csíkosra dőlt redőnyre lép –
suttognak szürkelombu, álombéli fák,
s hullámzó, mély idő, fehéres dáliák
állnak őrt: az ablaktúli rét…
Oly messzi, mély s tapintható az ég!
1963 / WM KGY 2013.4.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)