1
Van-é, ki merni nálam többet is mert
A világ leveséből, mely világít
Zsírkarikák Napjaival, csodáit
Úsztatva: csillagrendszer-ismeretlent.
Ily ízeket nem ízlelt soha senki,
S ha mégis, rég elillant volna messze,
Hogy feneketlen bendőbe temesse
Az ízt, amelynek lényegét se sejti,
Ki idegen a Mennybolt mosolyától,
Kinek a Messzeség csupán a Távol.
Hogy értené, ki csak jóllakni vágyva
Ül asztalhoz s nem a Teremtőt áldón,
Hogy látna át a lelkén: a homályon,
Ki önmagába úgy lép, mint szobába?
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY
Már tudta, mit a másik tudni nem mert,
s érezte, arca boldogan világít,
s futott, elrejteni szive csodáit
az égve égő, élő ismeretlent.
Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
valami koldus-bús sarokba, messze
fénylő fejét az éjbe betemesse,
és elhitesse, hogy még most se sejti.
Ám a szoba kigyúlt a mosolyától,
és látta Őt, ki rá se nézett – távol –
de gondolatban megölelte vágyva,
és erre ő is áment mondott áldón,
s terhes fénnyel szivében, a homályon
ragyogva ment át a sötét szobába.
2
Te vagy csak egyedül, szegény anyám,
Te vagy csupán, ki mindenben megértett,
Te vagy, ki tudtad, másokért, nem érted
Küzdöttem én, s a végzetem: magány.
S ha megdermedtem már a Tél fagyán,
Te olvasztottál fel, szavad se sértett,
Mint kisdednek, adva újra éltet,
Rést hasitottál jégtáblám falán.
Én csak röfögtem, mint sertés az ólnál,
De rám szóltál: ha ember s férfi volnál,
Nem böllérkéssel lesne a halál,
Hogy hurkáért, kolbászért véred ontsák,
Akármilyen disznó vagy is: bolondság,
Hidd hát, Izsákként Isten megtalál.
JÓZSEF ATTILA: EMBERISÉG
Óh, emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,
te két milliárd párosult magány!
Láttalak sírni a folyók fagyán,
mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;
láttalak ölni, halni s mint nem éltet,
tündökölni nagy egyházak falán.
Hegyen láttalak és lapulni ólnál –
szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,
megérdemled, hogy atyád a halál!
Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák,
s föl-fölmutat a társuló bolondság,
mely téged minden kínban megtalál.
3
Fut-fut a falunkon át
Bársony-pertliként az út, –
De ki érti hova fut,
S hol találja meg magát?
Kerekedik a világ,
Ád a férgeknek laput, –
Nékünk zsupptetője jut.
Oly mindegy – szolgálatát
Megköszönd: azt, ami jár,
Tér vagy géppisztolyba tár,
Ólom vagy tollas madár, –
Nem marad majd nyoma sem,
Csak neved, mit, kedvesem,
Fába véstem csöndesen.
BABITS MIHÁLY: ABLAKNÉGYSZÖG
Az ablaknégyszögön zöld falomb hajlik át;
alatta léckapú és keskeny kerti ut,
amely egy idegen telek szivébe fut
a felső sarkig, és elveszti ott magát
szemünkből: ennyi csak szobánkból a világ.
Látjuk a gyér gyepet, néhány levél laput
az út szegélyein, s nem tudjuk, hova jut
az út, ha megpihen, könnyű szolgálatát
megtéve? és kié e kert, hol sohse jár
senki, csupán a szél kaput néha tár –
nézd, most a nyílt kapun belép egy kis madár!
Csak lép, és nem repül! nem rezzen szárnya sem!
Ez a madár a vágy, halk vágyunk, kedvesem:
megúnta itt magát és átmegy csöndesen.
1995 / WM KGY 2015.67.1. / Lyukasóra, 1995 / 4
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)