(Szimfónia)
I. Allegro
Eszter, Eszter!
Elhervadnak a csillagi rétek,
elolvadt a hold jeges virága,
(azt hiszem, ez tegnap este volt),
kibökte a ködöt csúcsa-ága,
én meg itt lenn megőrülök érted.
Eszter, Eszter!
Megfojt ma a hőség, dermeszt a hideg,
befagytak fölöttem az égi vizek,
virágzó neveddel, csillaggal szememben,
bolyongok, bolyongok, mind keservesebben;
kék csillag az égen,
rózsaszirmú este,
aranyló vidéken,
semmit sem keresve,
kék, pupilla tónál,
illanó folyónál,
sárga-barna úton,
és nem is szeretve,
rezzen még a léptem
boldogan neszezve?
Eszter, Eszter!
Keserű ajakkal, jéggolyócska szemmel,
bennem jégvirággá megfagyott erekkel;
kék karika, barna (s még ily furcsa gondok)
nem tudom, mi őrzi szemedben a pontot,
s bár hajad színére tompa este réved,
még egy hét s árnyékká felejtelek téged
s marad a fájdalom!
S marad a fájdalom!
S akkor, mint Homérosz, vakon,
csak sejtett világról sok csodát regélek,
s fénybevonta emlék, varázslatos kegyszer;
csillaggá emellek, Eszter!
II. Andante
„Rét.
Virág.
Pipacskerülte asztag.
Tremolók a fűböl.
Itt az este. S én egyre virrasztlak,
figyelő tekintet. Szembogár nevelte ág.
Túlnan a kiserdőn pikkelyes folyó,
lomha fodrain kihült szelek zizegnek –
Zörgő szénát adj az állatoknak,
vacsorát a fáradt embereknek:
Július, kibomló Estidő!”
Tétován felizzó délutánban
e szőke estelen ha hallgatom;
zendülést az égbefonta nyári fáról,
ki írta? én? vagy honnan visszazengő?
– nem tudom.
Úgy szeretlek! úgy! Csak ezt tudom.
III. Scherzo
Virágot, virágot, csillagot neked,
szőke hajba kéket (kék csillag szemed)
szőke hajba kéket, szádra bíborat,
nyakláncnak fehéret,
(zümmögő a lépted)
lekaszáltam néked
mind az égi rétet;
hát sudár szavad?
kék csillagot ékül
kék patakká szépül
s már egész magad
körbe csillagokkal
fodrozó napokkal
varázsoltalak.
Csak már lássalak!
IV. Finale
Eszter, Eszter!
Lásd, én új világot teremtek magamnak,
felkínálom ezt a készülő csodát,
sipjai pasztellzöld ágvihart kavarnak:
elkészítettem egy viharorgonát.
Akarsz-e részese lenni a csodának,
nézni a szememmel: másformájú fák,
más aranyló erdő, napbuktató ágak,
s milyen szép, milyen igazság e világ!
Eszter, Eszter!
Dióbarna színét átadom szememnek;
add nékem a kéken pendülő sugárt,
én már az Embert is megénekeltem,
fövenyen, magában vonuló apályt
figyelve: a foszforfényű szörnyeket,
magában, felette a csillagos éggel.
Ily szörnyű eget!
e kozmikus magányt!
Ó, add nekem virágszerelmedet
s légy értő társ! boldog türelmedet
tudom vigyázni, mindkettőnk leszek,
s ha akarod, magam megölném,
s aki csak jó; eleven emlék lehetek,
és testi létem haszontalan örvény
szemed tavában; vagy csillaghadam
óceánja oldjon, ami parttalan.
1964. I. 4 – 5. / WM KGY 2013.7.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)