Az Apokalipszis szakácskönyvéből

                         I

Megyünk az olvadás fegyverzajában,
     mint harctérre vezényelt katonák,
magába harapó zsíroskenyéren –
     hóolvadásos rétkaréjon át.

Az égre kúszó alkony-nyelv ledér
     ízlelőbimbóin a dér
porcukrát, délután ködtejfelét
     átjárja szurdik-ínyfalból a vér

szivárgó, édes nedve. Homorún
     borul fölénk, mint szájpadlás, a menny:
begyulladt boltozat, nyálgleccserek, –
     nazális szél szipákol odafenn.

Az Isten téli szájában megyünk,
     nyúlós latyakban, körbe-körbe, és
fogyunk – kenyér-szalonna katonák –,
     menetelésünk: veszteglő veszés.

De csak megyünk előre, körbe, bátran
     – világ-kígyónk farkába harapott –,
megyünk, megyünk, egy óriási szájban
     lágyan forogva – ínyencfalatok;

amíg fogy egyre, elfogy már alólunk
     a föld, a kő s a benne rejtező
érc s kőolaj – a hús, a zsír, a só: mind,
     mikből a Semmi lakomája fő.

                         II

Zörög a fény, az égi sztaniol.
     Bontogatják a megavasodott
     bonbont – a Földgolyót – az angyalok;
nyáluk csurog, s kialszik a Pokol

egy percre, – ámde máris újralobban
     s cukortól kéken ég a kárhozat
     (mint akta új lapján az áthozat);
olt s szít az édes nyál, ha tűzbe pottyan.

Zörög a fény, a gyűrt ezüstpapír;
     golyóba gyúrni – Nappá – régi móka, –
     éj-csokoládénk épp olyan csalóka,
mint hámozatlan túlfelén a pír.

Csillag vakít, bolygói fénylenek:
     Tejút-karácsonyfánk áram alatt…
     Megrágnak, Föld, az égi tejfogak,
angyali óvodák emésztenek.

Zörög a fény, hengergetik javában
     a sztaniollá fémesült reményt, –
     a doktor Isten kitöltötte vényt
nem váltják be a földi patikában.

                         III

Gyerekkoromban felszöktem gyakorta
     a padlásra, hol a dió lakott
          kosárban, összeöntve nagy halomba,
               mint teremtés előtt a csillagok

s bolygók. A tartógerenda tövén,
     fagy- és porszagban, még nem bejglibe
          darálva, még nem nyúlós tésztafény
               hájjal bekent göngyölegeibe

tekerve, tornyosult a lakoma
     nyersanyaga; s az élesztő: a Szent-
          lélek üvegbúra alatt pihent
               a boltban még, mely a Mennybolt maga.

Egy-egy diót – bolygót vagy csillagot –
     szétroppantottam lopva – Lucifer
          a nagy kosárból épp így lopkodott,
               bár tudta ő is: fenekére ver

az Úr, ha rájön. Szégyelltem, de nem
     állhattam ellen. Édes Istenem,
          elnézed-é, hogy süteményedet
               megdézsmáltam előre, rossz gyerek;

s felnőttkoromra morzsa sem maradt
üdvösségemből Űreged alatt.

————————————————————————
(A Baka István Összegyűjtött versek című kötetből)

     ← Előző oldal          Következő oldal