A lombon átszűrt nap kemény
hullámú lobbal ég el,
avarrá hamvadt tiszta fény
s vad fák merev reménnyel.
Az ágak megkötött szerelme
kínjában ver, parázslik,
s szigorú békében telik be
a szelidebb halálig.
A félelemmé vált homály
riadt sötétre gyávul…
S én itt születtem! Óv e táj,
de nem ment meg magától.
1968 / WM KGY 2015.35.1. / Tiszatáj, 1969 / 2; Magdolna-zápor, 1975
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)