Már egyre több eget szorongat
a vékony lomb, s a szürkület
nyálazta törzsre ült a görcsös
árnyakká testesült hideg.
Majd szél támad s gödrök vizében
kegyetlen arcát megmutatja,
s az elsimult tükörre szépen
rászáll a csillagok nyugalma.
Az út két oldalán felálltak,
gyökereik szántotta parton,
a fák. Kifent ágak vigyáznak,
hogy minden ugyanígy maradjon.
E tájban nem vagyok, csak értem,
a fásult égen lóg kabátom,
megóv az is, mint hasztalan,
de eladható szabadságom.
1969 / WM KGY 2015.45.1. / Tiszatáj, 1969 / 7; Magdolna-zápor, 1975
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)