Szép fácska, dunna volt az árnyad,
hálóba mért kötöd magad?
Lenyírt gyapjadra rábocsátod
kipányvázott magányodat.
Homály ing ágadon: kabátod,
de mezitláb talál a fagy.
Lombod fenőkő fejsze-szélnek,
s meglendült már a fejsze-agy.
Topognak elrongyolt cipőid,
szép törzseden lánymell-halom:
ágad tört ott, sebedre gyűlik
a torló, kérges fájdalom.
Bokáig sárban állsz e tájban.
Mi kényszerít rá? Hisz tudom!
Magad vagy a rádmért homályban,
s gyökereid e hatalom.
Mint ahol ötnél több gyerek van,
az égi csillagok soványak,
megbújnak ritkuló hajadban,
s alattad vadvizekben fáznak.
Nyitott ujjak közt már elejted
a csillagot s véletlen árnyat…
S szebbek a faragott keresztek
s a sima kerítések nálad.
1968 / WM KGY 2015.34.1. / Tiszatáj, 1969 / 2; Magdolna-zápor, 1975
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)