I
Tördelt kertben az április indulatos lobogása
szétgyűrűzve viharzik, hullámokba tolul,
és süvitő rohanása magába ledönti a kertet,
bomló illatokat forralnak a nyersinu ágak,
s egy-egy lomb kiszakad langy párolt rózsaszinekbe.
Így tanulom: megnyílt felület mind, mértani forma,
s többet, mint maga nem nyújt: bennem-volta a többlet.
1965. IV. 4
II
Látod az árnyakat? ők is részt kívánnak a tájból,
s míg leszakadnak a falról; biztos helyre terülnek,
s mert százarcu a táj: boldog vonalak kihasítják
(átmásolni a fénynek belső képkeretedbe)
forgó látszögeit, részekre felosztva a teljes
s úgy értelmes mondat-Egészt: részek gyönyörére…
ismernénk voltában: ujólag elértve szavakból…
máshova nézel; más magyarázó lapra tekintesz.
mondd! nem örülsz? hajtsd vissza az oldalt s más, mi előbb még,
s mégis – imént volt értelmét magyarázza: a Teljest.
Így, így múlik a forma: csak átfordul ugyanazzá.
IV. 4.
III
Két faj lel társára mibennünk. A szelid éjben
hogy zokogott! egymást megtölteni vágyva sokáig…
Természettel szőve kötést mosolyogva az egyik
bólintott s nem fejtve, de értőn élt a világban…
S hogy gyötrődik amaz! – törvényt kell tenni magáért,
meghasonult testében az érzelmek ha kitörnek;
dönteni nem tudják a nagy természeti törvényt…
Ó, hogy az első míly boldog, míly fesztelen, érző!
testben is őrzi magát, ha parancsa, de véteni mégsem
vét az Egész ellen, mert ő egylényegü azzal.
IV. 9.
IV
Tükrei közt, mert tükre a föld, meg a fal, meg a város,
járkált még a leány, s már súlyosodó szomorúság
– értetlen – megövezte, pedig még látta magát
ott lépdelni, kacagni iramló környezetében,
s szinte megállt egy-egy fa előtt: „Most tán nem is értem,
miért? hiszen oly fényes volt és bennem gyökerezni
látszott – és most? most is elfogadom, de üres már.
Olyan kellene tán, aki több ennél s kevesebb is,
s szüntelen épiti azt, amit én már készre találtam,
gyötrődésein enyhül tán, ha szemébe sugárzom
teljesnek nyert életemet, mert nélküle súlyos
gondot hord az is: a hajlékony elfogadásét,
mely mindenre kinyílt, de magamról bontja figyelmem,
rám pillant ki: megismer, s én, nem tudva magamról,
benne tudattá forrok, mert ő, tépve magát;
mind befelé zárt s nyílt dolgokban érteni képes.”
Így szólott a leány s rám gondolt: tudva csodáló
értésem, s messzünnen bennem tudni magát a
vágy derüjével felkacagott.
IV. 9.
V
Barna eső kaparász a feltépett hasu éjben,
s minden éjjeli láng: álmatlan ring a tanítás.
Arrol a szemröl, amit vakon is felfedne az arca,
arrol a hajrol, amely vonalában vallhat a testről:
oly derüs ívvel, mint a mosoly; meggyűlve a száján,
láttad? előrehajolt s ez is ismételt: a mosoly volt.
Jól tudom én: félnék érinteni őt a nemértők,
önző lényeiket nyíltsága zavarba szorítná,
s elfutnának e gyengék – látták, észre se véve,
szőrrel nőtt szemükön vérben fuldoklik az érzék,
s nem nemesítik: elég a gyönyör, nem szítja csodálat,
sejtve se: érzékek tavaszát töri friss örömökbe,
mert a haláltalanul szeretők mindegyre csodálnak,
és aki értő s így szenvedve szeret; viszonozzák,
s elszakadónak a föld mélyéről vallnak a szépek,
mert érzik, ki magányos mindentől, csak az adná
vissza az öntudatot a természetbe elosztott
s mégis hiánytól félő, felmutatott sziveiknek.
IV. 10.
VI
Tegnap szétrobbant a langyos fergeteg égő
villámokkal az éjben.
S tudnom kell ma – nem értesz.
Voltunk egyezik – így marad ez már – mégis a játék
más arcot fordított tőlem drága szemedbe.
Annak sejtettél, aki szőrös szemmel a gyűlölt
birtoklás önző nyilait tépné ki magából,
s így közelítne. Tudod, vár még, aki érteni képes…
s én vagyok – éreznéd? hiszen úgy elrejt a különbség.
Nem lehetett – így perdül a játék: érteni, aztán
visszazuhanni. A köztünk bomló tárgyi valóság
csápjai álcát dobnak eléretlen sziveinkre.
Teljes voltra emelkednék – a napok leszakítják
s más formába gyürik. Mindenben győz a középszer.
Mondd! elegendő tudni a voltod, s azt, hogy enyém vagy
minden láttomban, mint éreznék: a világra
válaszadásul? S mert az öröm vagy a súlyos
léptek előtt (szemlélni, megérteni, járni a földön):
biztonság is – ilyen hát minden emberi. Tőled
száll a tudás: átlényegüléssel a szívedet adni,
átszárnyalni a dolgok értelmes menetébe.
Bennem egész vagy s így növekedsz: boldog bizonyosság.
Értelmes csoda létünk: fájdalmunkba öröm tép
izzó fészket az értés túlfeszitett gyönyörének.
IV. 28.
VII
Titkos gömböket érlel a föld szétvetni a vágyat,
fájdalmat, nevetést, ami elfulladt a gyönyörben;
érve a húsból lett szemeket, megtöltve a létet
értelmének boldog kortyaival – ha a súlyos
sors eltörte a külső, feltárt íveket: úgy is,
s egymásért születők vélték egymást idegennek.
Bombák és repülőgépek roncsolta Vietnám
újra halált szül, gyilkos felhőket gomolyogni,
és ki beteljesületlen; örökre veszíti el egymást –
nincs többé, ha az emberiség bombákat üvölt fel.
Győztes nélküli háboruban, mondd! még ki a győztes?
Győztes a holt, aki boldog létbe merült, ha magához
hűségben megtölteni voltát, drága szerelmet
hordott, teljesületlen bár: tudatában a másik
felzokogó azonosságával, tudva az ellen-
voltok válaszolását – mind eltünt idegenként,
s mégis a nemtörtént az erősebb szívben igazzá
fordul a köznapiság hályogszemü tőrei ellen.
Mert aki ért, az a győztes. A hullás nem töri szívünk
értelmes rohamát, teljessé vált, nem igázhat
még az a vaksi erő sem: a bontatlanbol idézett
gyilkos adottság, mert a hatalmat a boldog egészben
otthonosan mozgó ember megtartja a végső
megszületésig. Az értelem újból felszegi édes
díszeit ismétlődni örökké.
Nem csoda minden?
IV. 28.
VIII
Mint a fecsérelt életeket megtölti a bánat:
úgy tudom őt, aki végigküzdött, tiszta szerelmet
elhajitott, mert durva csalódást éget a másik
véle-betelt szívébe. De – mert szenvedni tanított
tiszta sugárzásával – nem több minden igaznál
átérzett tömege? Mélyen forgatta a vérnek
minden igéjét gonddal-szellemitett ragyogása.
Ó, e barátnő már szívébe fogadta az undok
sertéshízelgésekkel szerető, hülye társat.
Azt, ami volt, s értékessé taszitotta az élet
szép rohamát az egészen felszabadultan iramló
s mindent értelmére egészítő szerelemben:
félresöpörte a gyáva. Egész létét ne is érné
el soha már! – hogy bírt égő voltába hazudni,
űrt simogatni a távoli édes tűnte helyében?
Súlyos volt az: egész is, s élő: telve örömmel.
Gyűlöletes, ki az életet húscafatokra szakítja,
s nem benső gyönyörét szétbontva zuhanna a húsok
emberi szintre emelt hullámait úszni a létben.
IV. 29.
IX
Olyan a szemlélő: fordító tükre a benne
arcát megkeresőnek, plasztikban meritett kéz
visszaütő ürege. Idegenként állhat előtte. –
Ez lennék? ez a torzult? mert így látja szemével,
s véres gőggel habzik a szem sodródni a földön,
s még vaksága sem állati bólintás a világra:
törvényt önmaga gyárt. A szemlélő szeretettel
érti a társat – az értés ellenhídja letörli
mégis a kívánással egészült, tiszta igenlést,
tükrödben látná szemeit: megdönti a látást.
Ám, ha magában, nyűg nélkül sugarazva a létet
jár-kel a véle hajladozó tájat felidézni;
úgy forgatja a látványt: legtisztábban az értés
tükre emelné önszívét érinteni benned.
V. 3.
X
Mondtad máskor is – élsz, s egyszerre lerogysz a panaszra,
piszkos hajzata felszárítja az arcot, az éjek
eltúlozzák még a magányos fájdalom őrlő
fogsorait. Menekülnél? – megfulladsz a sötétben…
– Így ad az élet? elígért kincsei így viharoznak? –
Boldogságod a szemlélet sudarát igazítja:
biztos helyre lövell, míg bánatod holtra feszíti
kérgeit – így a rugalmas hártya sem éri a teljes
arcot: a tájét. Mert hozzánk hasonult az, a tőlünk
küldött szó új összhangot menekít a leomló
fátylat tartani – mit kezd szálanként? hiszen úgy vált
szebbé: mintát szőve magábol. Az emberi szívben
még szorosabb a hasonlat: felszabadítjuk egészét.
V. 5.
XI
Mondd hát! mily csoda terhétől nehezült meg az élet?
érlel a fájdalom? áthallgatja magát a zenébe, s
súlyosbul csak (a kaptárak megteltek a pergő
sárga folyammal), mondd! hogy fel-felvernek az éjek,
suttogják a csodát – így adnak még a falakhoz
új köteléket a díszek fordító erejével.
látod? durva habarcsból karcsú tornyai dőlnek
át a viszonzott létbe; az ég párás magasába.
Ó, csak a szemlélet porlasztja a bánat hasonló
ékeivel kirakott, de – ha gazdagsága azé is –
szívben visszaverődő, ellentámaszu gondját.
s míg a szemedből új s új kapcsolatok sugaraznak
(kérők, telt-öleléssel) – sújt az a visszairamló,
kínzó ábrákat mar a megterhelt rekeszekben…
Elbírod még? – (ó, ha a kívánatból ilyenné
fertőződik a vágy!) – megtöri önnön
boltozatát, s ha szemlélet kisegít a szabadba:
enyhít minden erővel képlő hajnal, a vágyott
újra felismer, ha nem, bírd, akkor megtöri…
megbontod a reggeli kévét,
s fényei értésébe fogannak a drága szemekben.
V. 13.
XII
Sűrüsödő felhőgomolyoktól hervad az árnyék,
élessé – komorabbá gyűlve tolulnak a térben
megszakitott vonalak s új renddé öltik a tárgyak
szárnyukkal lehasított, biztonságos egészét.
Így fut a szél is – a lebbent vásznak elülnek a túlsó
fél dagadásán, még rejtőzik a baj mosolyodban
s kedves szó csordul meg a társult ajkon, a rácsos
tompa fogak közt már hívó sikolyával a csóknak.
Langyosan így töri újra az arcot s – a szomorúság –
visszaidézi redőit. Kettős pólusu bánat
elgondolni is – hívd igazabb nevezettel örömnek!
Társat nem szabadít meg a nyűgtől; fúlni a nemvárt
ébresztő kacagásban? a nyújtott kéz csak a semmit
tördeli? virrasztó érzék a magányba taszít csak,
perzseli értelmetlen igéket forrva a bensőt
most csak emésztő ösztönöket. Ha a szél a magányos
vásznat eléri s a változtában a többire sejlő
rész meg a boldogságot bírja a tiszta egészben:
sorsod alól, ha reményben is, érzed már, a kiváló
és arcát tanitó önerő hogy készül a vágyó
távoli szívbe zuhanni.
Magába emel fel a látvány.
V. 14.
XIII
Visszatüremlik az ég – párát vet, porlad a szél is:
része az újrafeszített, izzó önvetülésnek, –
mint anyagán túlrándult bot lendülne fel ellen-
tett viszonyába – ha úgy a rugózó, tompa üresség
bontja a lét azonosságát egy módba tömitő
törvényt. Volt-e ilyen jog? tárgyban a túlnani éket
egyszer elérni (anyag foszlik kibomolva anyaggá),
és ha szokatlan! – határt kell újra sajátba faragni:
törd át! furcsa terében az ismételtnek egészen
más arc forrja ki az arcod – így szóltál: ugyanazzá
vált, s ha megérinted, mondd! nem robbanva taszít el?
(mintha tükörbe röpíted a kéznek kézre felérző
vágyait – elnyernéd? másult viszony az már).
Így a szabály: a mindben túlravivő lehetőség
percenként fordítja magát egy más tapadásba.
V. 17.
XIV
Így szeretem – ha e széles, egész falon átszaladó, nagy
ablak esővert csillámlásra szakítja az arcból
mássá lenni kivánó szemnek a tájat e késő,
esti vizekbe verődő órán, horgad a rendet
még kereső falak eltérített színe a másik
napszak egébe – ülök s tanitom magam: így a magányt is
könnyű átforgatni a nembírt, távoli lányba,
s nemcsak a vágy, az elégült bánat is hamvad az élet-
tűz örömében – mondom még – ha magadra találsz a
dolgok önértelmén újólag, a benned erősebb,
sodró lét örökös biztonságú tavaszában.
V. 21.
XV
Írja az újság – dzsungeli harc morzsolja Vietnám
földjét. Féreglepte, mosatlan egyenruha bűzös
rongyait hordó erdei hadseregek rohamoznak.
Bombák szántanak Északon, és leszedett repülőgép-
testek füstös hiányt tördelnek az égre. Feszülten
néznek halálos fegyvereikkel szemben az egymást
öldöklő katonák. Harcoljon az érdek s igazság!
Ó, szomorú küzdők, milyen értéket bir az élet
bennetek! – értelmét az izmos egekbe röpíti,
mert a teljesség aratott diadalt a halálon
elvállalva e végtelenül szépet. S ti egyenként
új életre bocsáttok a megsemmisülésben,
önnön szívét ismételte a föld (a megértett)
mindünkért szomorúan megharcolt ügyetekben.
És te is: elnehezült szavaimba fuló, ki a földet
oldottad mosolyodba; Edit, hadd mondom először
s már búcsúzva e névvel járó, drága vidéket…
Ó, ha nem ismertél is: a szív mindenben erősebb,
megköti jól a világot, s rögzítettem hatalmát
hűs tengerbe futó hajad hűs folyamának, a szemről
mit mondjak még? ó, az megsejtette a távol
még elzárt gyönyörét s most csillog: elérve örökké.
Drága: a természet vagy, biztos pont e halállal
zsúfolt létben, a testvérgyilkos, durva haragban.
Győz a halál az emberen? ilyen súlyos öröklét
mindenségre emelt rohamán is? Késik a válasz.
V. 22.
1965 / WM KGY 2013.11.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)