Harangok temették a napot,
kisimult az égen a redő,
arcáról a gondot levető
égen át a dombra felfutott
alkonyati, rőt aranyszegély,
a harangszó a porba bukott,
s a köveken guruló zajok
csendesültén milljó törpe tér
elpihen s tölcsérvirágu éj
szirma nyílik feketén, de még
fény a kerti asszonyok kezén
s a késő délután is fényre fényt vetél –
vacsorák buggyanó permetét
őrzi már tüzén a zöld fazék.
1963 / WM KGY 2013.4.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)