1
Attila, tebenned a gyermek
a gondolkodó szivéből facsar
csillagos homlokú
lányok kanyargó ereibe vért. – –
2
Te választod ki a világot
a nyíló évszak ihletének,
ha nézünk, te dobod az árnyat,
hogy határa legyen a fénynek.
A vízesésre tanítottál,
s hogy mozdulatlan, ami játszi,
s hogy ami legmélyebben kószál,
arra kell legjobban vigyázni.
Te jól tudod, hogy megmarad,
mi percenként továbbgyűrűzik,
s hogy boldog, kinek társ akad,
s nem forgácsolja szét erőit.
3
A csend arca mögött a Sátán
krisztusa bujdosik,
hétköznapi kínokra váltja meg
azt, ami hit.
Hát ne hagyj magad után imamalmot,
zöld cserjések közt sikítson a hangod,
patakok partján, a víz fölött,
megtorló gondjaink tövén hasits
résnyi utat, hogy oszoljék a köd,
ha félünk, légy a lelkiismeret,
lábunk alatt csikorduló kavics!
4
Látod? milyen együgyűen
s egyszerűen szólítalak,
ki homályos szobában éltél
s letépted az álarcokat…
Neked a folyó se volt titkos
s a föld se,
nem is haltál meg, holt üszök közt
leltél erőre…
S most, látod? önnön templomod vagy,
s kit bántott bárki;
a „nagyon fáj”-ba nem avatottat
tanítod fájni…
1965. szeptember 24. / WM KGY 2015.21.1.
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)