Jégtáblák horzsolják a partot,
kék bokrok vérző gyökerét,
remeg a föld, remeg a hínár,
s nyugodt – már átfagyott az ég.
A fellegekről véres nyálka:
alkonypír lóg – anyám köhög.
Siet, nem néz a rongyplakátra
a – dacból – rosszulöltözött.
Már híddá lett az árny s a fémen
nehéz álomban nyúlik el.
Halk lépteink a semmiségen
kibuggyant csillag fogja fel.
A Fény öregszik – hirdetések
kövér betűiből világol
a sima falra s száraz arcán
vad ráncokat pirosra mázol.
Egy részeg munkást támogatnak,
ketten fogják, pedig magától
vigyázva lép – hazatalál-e
a fűtött hierarchiából?
Árnyuk a sápadt kirakatra
esőzve zöld redőkbe szépül,
s a falon – csövekből kirakva –
egy színes nő ül tiszta fényből.
Lehullt a hó – hát dunyhabűzben
szorong a város reggel óta.
Vékony cipőd sután topogva
lucsok kutacskát vág a hóba.
Tömör ködökben nem melegszünk,
mint fenn a csillag – tested árnya
a falra festett nők cipőit
selyempapírba bugyolálja.
Az üzlet várja, hogy belépjünk,
s gyanútlan, bár dühödten állok.
Továbbmegyünk s még visszanéznek
az árak és a próbabábuk.
A Megváltás merev fenyőkről
a villákból arcunkba bámul…
S a mindenségbe néz a város
s töpreng a kocsmák ablakából.
1969. január / WM KGY 2015.33.1. / Bölcsész, 1970 / 4
————————————————————————
(Baka István Összegyűjtött versek című kötetéből)