Сказание о граде Китеже
Ím, visszatérek Kityezs városába,
oda, ahol születtem.
Lebukom az örvénybe, hol az őrség
kaput kerített.
És visszatértemet az őrség
fogadja úgy, akárha volnék
ellenhadak vezére,
pislog
reám gyanakvón.
És föllelem a feleségem
házam homályán.
– Hol vannak barmaim? – ezt kérdem én.
– Az őrség felzabálta,
bőrükből csizmát készített.
– Hol a fiam? – ezt kérdem én.
– Felnégyelte az őrség,
a kapukra szegeztetett.
– Hol a leányom? – kérdem én.
– Az őrség meggyalázta,
három váltás, száznegyven őr
végigment rajta sorban.
– S te, asszony? – kérdezem
a feleségem.
S a háznép?
A cimborák?
– A háznép hallgatott – ezt feleli a feleségem –,
s a cimborák
beálltak őrnek, hogy ne férjen
hozzájuk a gyanú árnyéka sem,
s én hozzámentem az uralkodóhoz –
ezt feleli a feleségem.
Így térek vissza Kityezs városába,
melyet vezettem,
s amellyel veszkődött a háznép
s a cimborák.
És nem bírták a mongolok sem
megtörni városunkat,
hol minden első ember hős volt,
ahol minden
második halhatatlan.
Hozzájuk szólék:
– Cimborák,
mondjátok meg, de szívből:
rabok legyünk-é
vagy elmerüljünk szabadon?
És megsütöttünk élve
ezerszer száz bikát!
Visító vadkanokból
százszor százezret is.
A legutolsó marha
ontott oly éktelen
pokoli bűzt és füstöt,
hogy úgy kúszott az égen
a nap, mint két poloska.
Az éjbe elmerültünk. Egy szálig mind. Egészen.
Utánunk nem maradt, csak a bíbor bődülése,
s pórok regéi,
pórok regéi
a halhatatlanok,
a Hősök Városáról.
Ím, visszatérek Kityezs városába,
a Hősök Városába.
Beh más orcát is öltött
országom népe!
Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben.
A nappalok fakultak.
Ló nem nyerít.
Sarló se peng.
A zsír se serceg.
Az orrok gallyakként konyultak,
porhadt a porcuk,
és megpiszültek
halmódra végleg,
holdforma bajszok
már csontkemények,
az állkapocs még emberi,
de bévül halkopoltyúk:
ímé, ily orcát öltött
országom népe.
De visszatérek Kityezs városába,
hol egykoron a hűség
egyenlő tiszteletben állt a
gabona isteneivel.
A városban nem várt rám senki.
És aki várt – elárult.
S én magamhoz veszek tizenkét
fej hagymát, hogy az én
fejemmel együtt
épp tizenhárom fej legyen.
Hiszen a hagyma –
az élő természet növénye
e korban is
könnyekre bírhat bárkit.
S így szólék az uralkodóhoz:
– Te itt valóban
uralkodol?
Uralva mindent?
– Uralkodik az őrség.
S magam is uralkodgatok.
S urául engem
a nép elismer…
ezt mondja az őrség.
És én a térre kiteszem –
könnyet facsarni –
hagymáimat,
az élő természet naiv emlékeit.
E tájon,
hol annyi éve
hordják a vígság maszkját,
ahol minden megváltozott,
ahol egyetlen
könnycseppért fejed vétetik,
letépik, mint bocskort a lábról,
levágják, mint egy pörsenést –,
most zokogott az őrség!
És zokogásban tört ki
mindközönségesen a nép is.
Az uralkodó, komoly úr, kinek
nyeldeste könnyeit bajszát harapva,
és iszonyú haragra gerjedt.
De nem feledték ám, hogy a
vesztőhelyre vezessenek,
s a tizenkét hagymafejet elásták,
víz örvénylik felettük.
Egyszer majd, egyszer még, igen,
valamikor bizonyosan,
fölkelnek a város felett
a hagymafejek, mind a tizenkettő,
s fölkél fölébük majd az én fejem
fenyegetően, jóslatul:
nem az utolsó voltam a vesztőhelyen,
nem az utolsó!
* * *
De azt mondják, hogy Kityezs városát
nem látta senki.
Ha nem, hát nem, tegyük fel:
nem látta senki.
Tegyük fel…
————————————————-
(A Viktor Szosznora versei című kötetből. Baka István fordítása.)