Дождь идёт
Zápor zúdul sehová, sehonnan,
herseg, mint zabáló sáskahad.
Mintha óra tiktakolna rajtam,
esőcsepp kopog – a pillanat,
s vernek lankadatlanul a cseppek,
sorsomtól mert így rendeltetett,
talán tölggyé terebélyesednek,
talán testeddé növekszenek.
Erdő reszket átázott ruhában.
Mi voltunk mi, kedves? – verebek.
S nem tudom, e növényi homályban
öltelek-e vagy öleltelek?
Feláldoztam otthont és családot.
Cél ha ez – ne érjem el soha!
Mindegy, eb csahol rá, varjú károg,
kinek a vihar az otthona.
Zápor zúdul egyre sebesebben,
népek zászlótlan, vezértelen.
Törzsek rohamoznak minden cseppben,
és szóródnak széjjel jeltelen.
Hol vagyok? Ki vagyok én? Hová tart
utam, célja – fény vagy éjszaka?
Esőcseppek kavargó hadában
rám találsz-e, kedves, valaha?
Kardom tiszta. Ezrekkel a horda
támadhat rám – nem tántorodok.
Magam vagyok. Kardlapként suhogva
zápor ver, eső zuhog, zuhog.
————————————————-
(A Viktor Szosznora versei című kötetből. Baka István fordítása.)