Песнь лунная
A dombokon lámpák gyúlnak… Az udvaron levegőzöm,
fölöttem meggyszínű ózon.
Augusztus tizenhetedike, nulla óra, hét perc, hét
másodperc… Vendégeket várok. Az égből. De nem jönnek.
(Megadott tájékozódási pontok: tetőm csücske, lámpám,
ablakom.)
A hold emberfénye (álca, délibáb) a dombokba szúrta
kardjai karmait.
Hajam foszforeszkál az éjben. Jobbomban mérlegserpenyő
(idő: idő!). Ki ne löttyintsem a pohárköszöntőt!
Nincs magány: kettesben vagyunk a Holddal. Én most az
egynél kevesebb vagyok. Ők pedig (a Földet ismerjük!)
a Holdban sincsenek.
Ó, felhők, két metafora-sárkány! (Hét szárnyam van
magamnak is!)
A fák mind karmosok – de nem sasok: a virágok
turbánosak, –
de egy se prófétál sokat: a fű tövén tücsökvihánc, – lánc
csörren, ám nem óralánc. S a tájon csak kettő az eb, az
egyik otthona Nyugat, a másiké Kelet, egyik visong:
„Aj-ja-jaj!” , másik busong: „Baj-baj-baj!”
Úgy látszik, fél tőlem a Hold.
Ne félj! Istenség nem vagyok, sem ki az Istenről gagyog…
Éjszaka mégis (bár nem koldusasszony – Mnyisek Marina
inkább, hercegkisasszony Tarakanova, börtönbe zárt
Második Anna (ki cárnő, s cárnő volt az anyja!) – fél tőlem
a Hold.
Lámpák gyúltak… Tévedtem: egyetlen lámpa gyúlt ki
– nálam.
Hallom a csillagcsörgést – seregeim tengerhabja, a Nagy
Medve száll most hadba, varangyvilág vad vezére, ívet
rajzol görbe kardja valamennyi égre. Jönnek vendégeim
– nem jönnek, most – vagy most sem, a kard kivonva!
Hová legyek a szavaimmal? Hová legyek a szemeimmel?
Hová legyek – ennenmagammal? Pulzusomon skrupulózus
karperec! Várok, mint Giordano. Búcsút vesz most érverés
és remegés: éjjel minden egyforma kéjjel verekszik és reszket
is (éjjel, nem nappal!)… Ne félj! Te – Te vagy (félre az
indulattal!), én meg – nyelv nyélbe ütve!… Nyilván!
Élek-e? Félek-e? Ne vedd fejét a szentjánosbogárnak!
…Az ösvényen kövek hevernek, akár héjukba zárt tojások.
————————————————-
(A Viktor Szosznora versei című kötetből. Baka István fordítása.)