На светлых стеклах февраля
A februári üvegek
fénylettek a napon.
A lámpaoszlopnál hevert
didergő angyalom.
Hazája-háza nincs neki.
Nem bírta már az ég.
Letörtek büszke szárnyai,
s idezuhant közénk.
Zajongott zagyván a világ,
hol szolganép sürög.
De nem kellett a líra, hát
kezében széttörött.
Szállt, míg szerette őt az ég,
a kékség vándorát.
Előbb a lírát törte szét,
aztán saját magát.
A februári virradat
elkullogott vakon.
A lámpaoszlopnál maradt
haldokló angyalom.
Csak Isten, ő istenkedett:
„Élj, mindig van remény!”
De együttérző lelkeket
hol lelsz e föld szinén?
Jó-rosszról verseket az Úr
nem írt, nem értheti,
hogy aki égből földre hullt,
a mennyet megveti.
A hálók ablakán1 kihunyt
a halvány lámpafény.
Szunnyadt a rettegés, aludt
a bú. S aludtam én.
Egy angyal (furcsa figura)
elégve ott hevert
az utcán. És álmomban a
halálom megjelent.
————————————————-
(A Viktor Szosznora versei című kötetből. Baka István fordítása.)