Читая Эдгара По
Oly jó volt: asztalom üres.
Nem írok. Senki sem keres.
Szobám a csönd megülte.
Azt hittem: nem kell az ima.
Ám ekkor ablakomon a
Fehér Galamb repült be.
Légy-nem-kavarta félhomály.
Csillag szilánkol, szerteszáll.
Csak szentjánosbogárka-
villanytücsök! De nyitva volt
az ablak – behatolhatott!..
S Ő besuhant szobámba.
Nem Ararátról olajág-
hozó, olimposzi sasát
hozzám Zeusz se küldte,
nem angyal, poklokból jövő,
nem postás… Nem előkelő
éttermek drága sültje.
Ismertem Őt. Vörös szemét
álmomban rám mereszti rég,
karmai – farkaskörmök.
A tintatartómba hajolt,
kacsingatott és grimaszolt…
Én tudtam – Ő a Küldött.
Tudtam, ki Ő. No, rajta hát!
Minek időzni, ha lejárt
időm? Eb, aki bánja!
Nem esdeklek – „Jaj, Istenem!”,
sebészkedjék csak lelkemen
kirurgusok királya.
Sűrű sötétség. Rezeda-
illat! S Ő csőr-szikével a
bordáim szétnyitotta.
Én csak feküdtem. Elhagyott
erőm. Többé már nem tudok
felugrani sikoltva.
S ő szétbogozta szívemet,
kivette élő lelkemet,
s én szóltam hozzá: „Jól van,
ha kell a lelkem, fogja már,
Ön hószín mennyei madár,
én emberfia voltam.
Lélek? Minek is az nekem?
Elsüllyedt már a reggelem
a kerti rőt avarban…”
S Ő (Gamajun!) a lelkemet
elvitte, bár még remegett.
S én egyedül maradtam.
Így lelt a mindennapi nap.
Nem olvasták soraimat.
Mint akire dolog vár:
loholtam, préselt a tömeg,
s éreztem, testek közt csak egy
testforma test vagyok már.
Keringek, föld a nap körül,
magam s magamnak tükörül.
Kospata és toportyán-
fogak. Magamnak bégetek,
s vonítok sziklás táj felett:
magamban – minden órán.
————————————————-
(A Viktor Szosznora versei című kötetből. Baka István fordítása.)
