Muzsikát tanultam hajdanában,
Botladozva skáláztam sokat,
Meggyötört egy gyermeteg szonáta,
Ganonig* se értem el soha.
Minden szerdán kottával kezemben
Érkezem, sután becsengetek,
S Médem barchet kiskabátban menten
Ajtót nyit, s a szobába vezet.
Medvemód esetlen volt s hatalmas:
Sötét álmából a zongorát
Felverte, a billentyűkre csapva,
Jó másfél oktávot fogva át.
Basszushangon ugatott a falka,
Száguldott szilaj vadászaton,
A vadászok ajkán szólt a kardal,
Visszhangzott a csermely, a pagony.
Német módra tréfával lett vége,
Hunyorító kék szemeivel,
Kisfiús hajával, ősz fejével,
Hadarása bukfenceivel.
Én pedig, bár magamhoz se tértem,
Az erdőben tévelyegve még,
Félve kezdek a darabba, s Médem
Vállamon nyugtatja tenyerét.
Álmos zongorájában lapultak
Hófehér és éjsötét tüzek,
Égették a billentyűk az ujjam,
Médem sokszor mérgelődhetett.
Rég elillant tőlem a gyerekkor,
Városomba ha el is megyek,
Vonatról leszállva szürkületkor
Sehová utat már nem lelek.
Mért követsz gyermekkorom, miért nem
Engedsz engem új utakra még?
Vagy most emeli fel újra Médem
Billentyűk fölé öreg kezét?
(* Charles Ganon – francia zongorista, pedagógus,
zongoratankönyv szerzője.)
—————————————————————-
(AZ ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)
     ← Előző oldal          Következő oldal →