После войны
1
Mint erdő fája, mely az aljnövényzet
Fölé emelte lombja tenyerét,
S bozótra támaszkodva, szerteszét
S rézsút s magasba nyújtja ágait,
Úgy nyújtóztam ki én is. Izmaim
Erőtől duzzadoztak, és kitágult
A mellkasom. Tüdőmnek a legapróbb
Léghólyagát is átjárta a kék
Serlegből ömlő csípős, égi szesz,
S szívem vért szívott ereimből, és a
Vért visszalökte az erekbe ismét,
S olyan volt mindez, mintha földi bú
S öröm prelúdium és fúgaként
Harsogna egy hatalmas orgonán.
2
Magammal megtölthettem volna minden
Élőt – növények bár vagy emberek,
Kik haldokolnak tőlem egy sarokra
Vagy más sarkán a nagyvilágnak, oly
Kínok között, mint Marszüász, kinek
Bőrét lenyúzták. Én, ha életem
Áldoznám nékik, nem lennék szegényebb
Se élettel, se vérrel, se magammal,
Csak Marszüásszá lennék. Oly soká
Éltem velük, hogy Marszüász vagyok már.
3
Nyaranta olykor végignyúlsz a réten,
Az égre bámulsz, és fejed fölött
A forró lég, mint bölcső ringatózik,
S egyszerre furcsa sejtelem fog el:
A bölcső meghasadt, s a résen át
A másvilág hidege, mint egy
Jégtű zuhan a föld felé, feléd…
4
Mint vízpart fáját, mely alól kifordult
Gyökérzete, és földet szórva a
Folyóba toccsan, lombbal lefelé,
S megpörgeti az örvény sodra orvul,
Éppúgy sodorja hasonmásomat
Egy más folyó jövőből múlt felé.
Nyomát követve rémülten kapok
Megránduló szívemhez. Ki adott
Erős törzsemhez satnya ágakat
S gyökereket, miket megrág a féreg?
Halál rohaszt, de rothasztóbb az élet,
S önkénye kínzóbb és hatalmasabb.
Lázárom, elmész? Jól van, hát eredj!
Mögöttünk még a fél menny tűzözönben.
De nincs kapocs már közted és közöttem.
Aludj, élet szerelmese! Kezed
Kebledre téve szenderegj!
5
Jöjj, vedd el, nincs szükségem semmire,
Mi kedves vagy közömbös volt nekem,
Szeretnék a helyedbe állni, ám ha
Azt mondanám: lényedbe költözöm,
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok…
Ó, az a kéz, a szőlővessző-ujjak,
A tágra nyílt, tó-csillogásu szem,
Apró fülek finom kagylói, mint
Csészék, szerelmi dallal töltve színig,
Vagy szél-kiforditotta, gyönge szárnyak…
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok,
Vergődhetek, mintha akasztanának,
De ennek az elidegenedésnek
Túlpartját el nem érem, nem tudom
Meglebbenteni a te szárnyadat, sem
Kisujjaddal a te szemedhez érni,
Sem nézni a tekinteteddel. Százszor
Erősebb vagy te, dal vagy önmagadról,
S én – ég, fa helytartója csak, kire
Hazug daláért száll ítéleted.
—————————————————————-
(AZ ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)