Зуммер
Örökéltü vagyok, amig élek,
S annak, ki világra se jött,
Különös telefon, ki e léttel
Kötöm össze a messzi jövőt.
Mint holt hiradós, ki golyóval
Mellében a hóba bukott,
De halálra sebezve is óvja
Kincsét, a kopott telefont.
A hóra fagyott a kabátja,
Állára szorítva kezét
Fekszik, csecsemő a kiságyban,
Ily tiszta se volt soha még.
Ahol egykor a harc tüze égett,
Ahol egykor a hóba bukott,
Az a hang fanyarul ma az éter
Hullámaiban kavarog.
– Föld. Föld vagyok! –
Újra meg újra
Hivogatsz, hiradós-becsület.
Igazítod, a földbe lebújva,
Mint drótot, a zabgyökeret.
—————————————————————-
(AZ ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)