Vörösmarty. 1850

                     I

A cserjés börtönrácsba horgad.
Már negyedik napja virrasztok
s nézem, az úton hogy vonulnak
szürkületté fakult parasztok.

Hogy hozzámvénült ez az ország!
Elerőtlenedtek a fák.
Ó, erdők, falvak, ki parancsolt
vigyázzban állnotok tovább?

Dereng a kút ráncos vize:
garasra vésett unalom.
Nézek rá, mint a semmibe,
melyen még gyűrüzik dalom.

És megszállják az eget szürke
egyenkabátos fellegek…
Hogy hozzámvénült Magyarország!
Erdők, fák, falvak, emberek.

                     II

Zsandárköpenyként gyűretik
a víz a szélben – nádasok
őrláncai állják körül
a benne bújdosó napot.

E tó az ég kifolyt szeme
vagy Istené. Továbbmegyek.
A réten prokrusztész-kaszával
egyformára nyesett füvek.

Nyesettek? Így nőnek. Miért is
képzelsz oda erőszakot,
hol gyomként teremnek a bátrak,
s pipacsszinük is átkozott.

E tájhoz hozzáöregedni
lehet csak. Ráncos az idő.
Bánatunk üres szemgödör – hiába
néz farkasszemet vélünk a jövő.

——————————————————————
(Baka István Égtájak célkeresztjén című kötetéből.)

      Előző oldal          Következő oldal →