Hóvirágok, ti vízbe fúló
szájából villanó fogak,
összezáródtok görcsben, a
kín elsikoltatlan marad.
E földön Isten mellkasán
leomló sodronying a zápor,
s holnap nem porzószál: fullánk
mered reám minden virágból.
Eszelős ajkain: fehér
hab reszket majd a meggyfalombon,
fegyveren csillant fény a szó,
engem vakít meg, ha kimondom.
Hóvirágok, akik e tájban
csontfénnyel villogtok köröttem,
összezárt fogsorotokat
feltépem én – sikoly a testem.
——————————————————————
(Baka István Égtájak célkeresztjén című kötetéből.)