HÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA

                                                  Ady Endre emlékének

                                I

Különös éjszaka ez, be különösen
fénylik – ahogy rásüt a gyertya lángja –
poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, –
milyen színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, kísértetesen
ragyog föl hirtelen az ablak jégvirága,
akárha áttetsző tenyér – nem látszik, csak a ránca;
tenyerét az üvegnek
ki feszíti? ki készül
betörni hozzám? ki által leszek
lesújtva vagy megáldva?

Különös éjszaka ez, didergek a holdnak
mindenen átható röntgenfényében állva,
áttetszik benne húsom, csontjaimnak
se látszik, csak az árnya,
de véremen megtörik, nem hatolhat
ereim pirosába,
állok eleven vérfaként, pirosló
ágaimat kitárva,
kapaszkodom piros gyökereimmel
a téli éjszakába,
állok meggörnyedvén az éjnek
fekete szelében – tündérfa, Isten-átka,
törzsemen már a kidöntetés jelével – milyen
szekerce sújtására várva?

Ver még a szívem,
patkók csattognak bennem, hóviharral
küszködik egy lovas.

Hová fut?

Milyen üzenet bízatott reá?

Befútta az utat a hó, két oldalán
a fákon varjak – csontvázakra aggatott kitüntetések.
Hová futhatnék? Ez a föld
fáiban is hősi halált halt, csak a csillagok
pislákolnak: felhők sírdombjain a gyertyák.
Didergek a mennyország
– közönyös hangyaboly – küszöbén, tücsök a meséből.
Kinek kell már az énekem?
Alszik a hangya-Isten.

Befútta az utat a hó.

                                II (Dal)

          Mint almafa lombján az ágak,
          áttetszenek húsomon a bordák,
          csüng rajtuk piros almaként
          a szívem – tépd le, Magyarország!

          Nem kell? Túl keserű gyümölcs?
          Az, hisz az Isten is kiköpte.
          „Testvér, mi var voltunk e föld
          sebén – lepergünk hát örökre.”

          Var voltam? Átvérzett kötés csak.
          Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát.
          Térképed nincs igazabb nálam,
          belém vagy írva, Magyarország.

          „Hallgass, testvér! Besúg a zápor,
          úgy ver, mint meghajszolt szivünk.
          Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe:
          tömlöcnek négy falába ütközünk.”

          Piros csizmákban mégis, mintha szívek
          kelnének lábra, indulok már.
          „Piros csizmáid, mint két vérező seb,
          nem hiszem, hogy messzire jutnál.”

                                III

Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben,
s futott le pörögve, – talán
a csillag, mely nevezteték Ürömnek,
az hullott közibénk,
mert a vizek megkeseredtek,
és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs,
átégette – íme, keresztülfúj rajtam a szél;
állok, mint céllövöldében az átlőtt papírfigura,
hallgatok ringlispilzenét, előttem sörhab a
hóbuckás téli táj, álmodozom papírrózsák között,
míg serényen töltenek, céloznak rám a legények.

A csillag, mely nevezteték Ürömnek,
hullott a vizeinkbe,
és váltak forrásaink keserűvé; mint lugot ivott
cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország;
katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.
Asztalomon a bor a gyertya különös
fényében, mint vért buzgó seb, remeg;
s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként
forog körötte, és megperzselődve a
földre visszapereg.

Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló
földön, mint katonaindulót harsogó
gramofonlemezen a tű, sistereg az a csillag,
mely Ürömnek neveztetett.

               IV (Voltak itt tavaszok)

          Voltak itt tavaszok! A fűzek
          – felbátorult béreslegények –
          tavak selyemszoknyáit túrták,
          kisasszonyokkal ciceréltek.

          Robogott Szent Györgyként a zápor,
          kővé vált sárkánypikkelyek:
          dárdáitól recsegtek, törtek
          kastélytetőn a cserepek.

          A hóvirágok – ördögínyből
          nőtt fogak – ha ránk vicsorogtak,
          csizmáink, jégállkapcsokat
          roppantva szét, rájuk tapostak.

          Láttuk a holdban: ezüsttálon
          Szent János levágott fejét,
          mosolygott ránk és prófétálta
          Krisztus-idők jövetelét.

          Táncolhatott orfeumokban
          Salome szemérmetlenül,
          mi csillagos eget: gyertyákkal
          rakott asztalt ültünk körül.

          Virrasztottunk és énekeltünk,
          szomjan forradalomra, borra,
          ittunk, amíg tábornoki
          vállrojtokat termett a bodza.

          És réteket fércelt a zápor, –
          ki látta, míg tartott az ünnep:
          szapora tűk varrják az ország
          testére a katonainget.

          S nőttek a kukoricacsőre
          vicsorgó, sárga fogsorok,
          duzzadt a burgonya – a föld
          húsában rákdaganatok.

          Virágzó fák – egyenkokárdás
          besúgók – álltak sorfalat,
          és várták már Betlehem jámbor
          barmait a vágóhidak.

          A világ besoroztatott, –
          az erdők napszítt zubbonyán
          a vér és genny átütni készült,
          és megteltek a vagonok:

ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN.

                                V

     Különös éjszaka ez; szemközt a dombon,
     mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik,
     letépett ing a táj – kifosztott
     katonahulla az ország.

     Most látlak igazán, Uram!
     Ereid lövészárkok,
     piszkosan hömpölyög bennük a vér,
     két szemed két puskacsőtorkolat,
     fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved,
     mint dögön hízott eb, kushad közöttük.

     Most látlak igazán, Uram!
     Katonád voltam, kiállok a sorból,
     letépem vállrózsáimat,
     letépem vállaimról a Napot, a Holdat;
     sorakozzék fel a kivégzőosztag,
     szememen fehér kendő: behavazott ország,
     holtomban is letéphetetlen.

     Ágak csapódnak ablakomba, mintha
     a Semmiből lecsüggve
     kalitka imbolyogna,
     az verdesné az üveget rácsaival.
     Vergődik benne foglya:
     a téli éjszaka.
     Ki szabadítja ki?
     Ki szabadít meg engem?
     Ágak csapódnak ablakomba, mintha
     ketrecem rácsai.

     Különös éjszaka ez, be különösen
     pislákol asztalomon a gyertya;
     átsüt a gyertyalángon
     a börtönőr szeme:
     Istené. Égek benne,
     és égnek könyvlapok, lobognak
     bibliám lapjai,
     lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint
     máglyán a holtak – égett toll szagát,
     égő zsír bűzét érzem én,
     érzem már holtomig.

                         VI (Vadászat)

          Lovas-árnyalakok a ködben,
          a horizont körhintaként forog,
          vonulnak lassan festett naplementék,
          kútgémek, őzek, bőgő szarvasok,
          cukormáz-tavon hattyúárnyak,
          s egymásba folyva virradatok, esték
          forognak a körhinta koronáján,
          deres mezőn: mézeskalács sziven
          halastó tükrös négyszöge remeg,
          kicirkalmazva rajta: Örök Emlék,
          betűi közt halszáj tátong: cselédlány
          készségesen tárulkozó öle,
          s a messzeségből csizmák döngenek,
          tágul a táj s szűkül, új s új menetre
          fordul a körhinta, kíséri
          cigánybanda és katonazene,
          Rákóczi-induló, Radetzky-mars
          és Száz forintnak ötven a fele,
          s paták szikráznak, csizmák döngenek,
          lovas-árnyalakok a ködben,
          forog a hinta, tart tovább a búcsú,
          körvadászat papírmasé lovon,
          úri vadászat, nincsen kezdete,
          úri vadászat, vége nincs soha,
          hová futhatnál, virradat vada,
          hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,
          előtted válik hajlongó cigánnyá,
          s zendít rá trágár nótára a fűz,
          sörétszemekkel riasztgat a bodza,
          véredül fröccsen szét az áfonya,
          úri vadászat, nincsen kezdete,
          úri vadászat, vége nincs soha,
          boldog, ki hulltát érezvén megállhat,
          s golyó teríti földre, nem kutya,
          és tart tovább a búcsú, a vadászat,
          a horizont körhintaként forog,
          mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak,
          lányszobák rózsaszínű álmai,
          bugyiké, akik letépetni vágynak,
          fonnyadt emlőké, kik gyötretni vágynak,
          lapos bukszák és duzzadó herék,
          hová futhatnál, virradat vada,
          kutyák kerülnek mindenütt eléd,
          úri vadászat, nincsen kezdete,
          úri vadászat, vége nincs soha,
          és vár a bor a kocsmaasztalon,
          nagy kancsó és tizenhárom pohár,
          körben, mint Krisztus az apostolokkal,
          torzképül az Utolsó Vacsora,
          hová futhatnál, virradat vada,
          hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,
          előtted válik hajlongó cigánnyá,
          s zendít rá trágár nótára a fűz,
          üres a kocsma, de majd megtelik
          veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal,
          okádék bűzével, no meg a nóták
          édeskés akácvirágillatával,
          és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,
          s holnap is tart a búcsú, a vadászat,
          forog tovább a horizont, forognak
          papírlovasok a papírlovon,
          mézeshuszárok a kalácslovon,
          egymásba folynak virradatok, esték,
          ezer éve vadászat, vigalom,
          úri vadászat, nincsen kezdete,
          úri vadászat, vége nincs soha,
          árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon,
          és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,
          forog a hinta, kancsók, poharak,
          és Lement a nap a maga járásán,
          Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,
          tart még a búcsú, a hajtóvadászat,
          boldog a vad, ki puska elé állhat:

          SEBÉBŐL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.

                                VII

Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint
erőszakolt asszony; lobog,
mint katonavonat után lengetett kendő;
leng, mint akasztott hullája a szélben;
remeg a gyertya lángja,
mint döngetett kapu, –
Uram, Tehozzád kérnek
bebocsátást a holtak.

Áttörnek égő hajjal,
lángoló körmökkel, füstölgő orrlukakkal,
jönnek Galíciából, Verdun és Doberdo alól,
elözönlik a paradicsomot, és a Te szent
trónusod előtt összecsapnak újra.

Ezt akartad, Uram?

Ezt akartad Te, aki mint
spongyát vetted kezedbe a világot,
és letörölvén véle visszavont
parancsolataidat, most utolsó
csepp vérünk hulltáig csavargatod?

Üres már a mennyek
fekete táblája, Uram.

Remeg, remeg a gyertya lángja, mint
tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva;
remeg a kardod, Isten:

MOST ÉN KÖVETKEZEM?

                              VIII (Passio)

          Krisztus-éjszaka, tenyered
          átszögezték a csillagok.
          Tücsökcirpelés – tehetetlen
          kínban fogad csikorgatod.

          A Mindenség feszületéről
          hogy nézel engem, Éjszaka!
          Még meddig hordja arcod e
          Veronika-kendő Haza?

          Vérző vonásaid letörli
          talán mirólunk a jövő.
          Borulj ránk, Megváltó Sötétség,
          Te sorsunkká feketedő!

          Peregnek még harminc ezüstként
          kalászból a búzaszemek.
          De szomjunk enyhíteni gyűlnek
          ecetes spongya fellegek.

          A Mindenség feszületéről
          meredsz rám, Krisztus-éjszaka.
          Ki Téged lát, nem futhat e
          kendőnyi országból soha.

                                IX

Különös éjszaka ez, be különös
színben játszik a gyertya lángjánál a bor:
színházi függöny vöröse, levonva még, – milyen
színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lugot ivott
cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország.
Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

Különös éjszaka ez, az asztalon
reszket a gyertya lángja,
vergődik, mint horogra akadt hal; remeg,
mint tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva.

És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak
a sorok, mint máglyán a holtak – zsíros bűzüket
érzem már holtomig.

Miért nem vetsz a tűzre
engem is, kiszáradt tündérfát, Uram?

Üres a mennyek táblája, a csillag
csak krétanyom repedéseiben.

Ágak csapódnak ablakomba, mintha
a Semmiből lecsüggve
kalitka imbolyogna,
az verdesné az üveget rácsaival.

Ki szabadítja ki
foglyát: a téli éjt?

És felragyognak ablakomon a
jégvirág ráncai: tenyérráncok, – a fagy
tenyeréből ki jósol még nekem
könnyű halált?

Befútta az utat a hó… Ver még a szívem,
patkók csattognak bennem, hóviharral
küszködik egy lovas.

Hová fut?

Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött
arcát a halál fekete szelébe tartva?

Milyen üzenet bízatott reá?

(1977)