Körülhemperegted a fákat,
leráztad irtózatod,
szabad vagy – horpaszodban már csak
a belek láncát lógatod.
De – míg buzgalmad feledi
az udvart, tornáctól az ólig –
a vadvizekre emberi
dühök homloka ráncolódik.
A felhők közt bakancsszögek:
rúgások csillagképei,
lekushadsz, s rettegő szemed
füvek pillája verdesi.
S amint a holdon feltünik
eszelős, hű tekinteted,
mint egy nagy gazda lábait,
végigszagolod a fűzeket.
——————————————————————
(Baka István Égtájak célkeresztjén című kötetéből.)