Raszkolnyikov éjszakái

Már elmerült az alkonyat
a csatornák piszkos vizében,
Pétervárt a sugárutak
kötéllel verik a sötétben.

Az éjszaka, csillagait
vonszolva, mintha lánca volna,
előbotorkál, s én a csörgő
lombokat hallgatom szorongva.

A hold Pugacsov koponyája,
repedt vigyorgás odafenn,
a mélyben bőgés, kocsmalárma,
baltaként rándul meg szívem.

Vak koldus a bérház sötétje,
nyújtja az udvar tenyerét,
fölötte csillagok kelése
fakad. Mert koldusarc az ég.