Azt hittük, sorsunk szálait
jövendővé szövi e kor.
Megszőttek szőnyeggé, mire
a hódító tipor.
Harcolni? Itt, ahol a domb
s a rétek kendőjén a dér
a győzteseknek felkínált
só és kenyér?
Gyászunk sötétlik, mint a vérben
megalvadt rög feketesége.
Szétporladunk vagy eljutunk a
zsarnok szívébe?
Mint sziklák közt a tűz, lapuljon
fogaink mögé a nyelvünk!
Égessen, mit kimondani
nem lehet, legalább mibennünk!
——————————————————————
(Baka István Égtájak célkeresztjén című kötetéből.)