Pálca-esők verik, ázik a puszta,
duzzad az úton a sár;
csörgedezik patakokban a lusta,
szürke habú mocsok-ár.
Ázik a gát, hasadozva leválik,
omlik a vízbe a part,
ólom-esőkben a város elázik,
nyirkos a házfal, a park.
Koppan a földön a gesztenye gombja, –
inge kinyílt, csupa rongy;
vissza ki varrja a gombot a lombra,
nincs se szabó, se bolond.
Szálas eső pereg: égi spagetti, –
tála a tér, köd a szósz,
falja csatornanyilás. De a resti
sörszagu mennybe hajóz.
Nyelve a járda kövére fityeg le –
mit motyorász a plakát?
mintha a fal maga jönne, lihegve
elpanaszolni baját.
Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent
nincs ma beút, se kiút…
Buksza-üres szemü nénike töpreng:
holnap ebédre mi jut?
Búvik a méhe, ha fordul a naptár, –
méze-kifosztva ugyan,
ám ura híg szirupával a kaptár
télire még teli van.
Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk?
Bárha begyűjtve a méz,
még beledugni se tudjuk az ujjunk,
hogyha hibádzik a pénz.
Lágy ez a vers, puha ritmusa altat,
s mint az eső, beterít;
ágy ez a vers, aki benne elalhat,
álmaival betelik.
Pálca-eső zuhog, ázik az elvert
város, elönti a sár;
gennye fakadt ki a régi sebeknek,
s máris az új sebe fáj.
(1990. november)
________________________________________________
(Baka István Tájkép fohásszal című kötetéből.)