Őszi esőzés

Pálca-esők verik, ázik a puszta,
      duzzad az úton a sár;
csörgedezik patakokban a lusta,
      szürke habú mocsok-ár.

Ázik a gát, hasadozva leválik,
      omlik a vízbe a part,
ólom-esőkben a város elázik,
      nyirkos a házfal, a park.

Koppan a földön a gesztenye gombja, –
      inge kinyílt, csupa rongy;
vissza ki varrja a gombot a lombra,
      nincs se szabó, se bolond.

Szálas eső pereg: égi spagetti, –
      tála a tér, köd a szósz,
falja csatornanyilás. De a resti
      sörszagu mennybe hajóz.

Nyelve a járda kövére fityeg le –
      mit motyorász a plakát?
mintha a fal maga jönne, lihegve
      elpanaszolni baját.

Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent
      nincs ma beút, se kiút…
Buksza-üres szemü nénike töpreng:
      holnap ebédre mi jut?

Búvik a méhe, ha fordul a naptár, –
      méze-kifosztva ugyan,
ám ura híg szirupával a kaptár
      télire még teli van.

Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk?
      Bárha begyűjtve a méz,
még beledugni se tudjuk az ujjunk,
      hogyha hibádzik a pénz.

Lágy ez a vers, puha ritmusa altat,
      s mint az eső, beterít;
ágy ez a vers, aki benne elalhat,
      álmaival betelik.

Pálca-eső zuhog, ázik az elvert
      város, elönti a sár;
gennye fakadt ki a régi sebeknek,
      s máris az új sebe fáj.

(1990. november)