Hetek óta esik, hetek óta
csukaszürke az ég.
Katonák menetelnek, a nóta
ugyanaz, ami rég.
A rügyek kibomolnak, a lombok
üde zöldje virul.
De az árnyak, a gondok, a rongyok
hada is kivonul.
Kenyeret kotorász a kukából
a biciklis öreg.
Teli szatyra a címer a zászlón, –
hol a régi szinek?
Parizer, nem a vér, a piros ma,
a fehér meg a géz;
s mi a zöld? Kenyerünkbe torozva
bevonult a penész.
Hazamennek a büszke vadászok,
kiürül izibe’
a vadon, – s ki magaslesen állott,
lesi, elviszik-e?
Szopogatja a zápor a fákat:
csak a csontja maradt
ama tegnapi, dús lakomának.
Meg a csonka falak.
Adu, ász kiterítve – kifosztják,
aki nyerni akar.
S kiterítve – halott ez az ország?
S a világ ravatal?
Ma akadnak, a tort akik állják,
de utána vezekl-
eni kell, ha – benyújtva a számlát –
jön a fin de siècle.
Csupa rom, csupa rím, csupa omlás
ez a vers, – magyaros
csak a rög, csak a rag, csak a romlás,
s noha nyers, takaros.
Hetek óta esik, hetek óta
kiderül, beborul.
De hiába ujul meg a nóta:
ami régi, se új.
(1989. május)
________________________________________________
(Baka István Tájkép fohásszal című kötetéből.)