Sovány vizekből bokrok arcát
nem issza már az ég;
kék hűvösségre zöld viharzást
most váltott át a rét.
Az ágközök üres szemében
feketeség mered,
s a füvek a kenyér-sötéten
próbálják élüket.
Szép arcod emlékként sugárzik,
hiába vagy velem –
csak az lehetsz már, aki voltál,
élőnek jeltelen.
Mint zöld beszédét elfeledve
a lomb ring hangtalan,
s már nem mondhat többet magáról,
csak azt, hogy árnya van.
________________________________________________
(Baka István Tájkép fohásszal című kötetéből.)
