Itt minden gyom örül a délnek,
hogy nem kell másra vetnie
parányi árnyát. E vidéknek
holtan se lennék semmije.
Minden bokor magának térdel,
esdvén az Istentől esőt,
s ha küld – kuporgatja a tócsák
ezüstfilléreit a föld.
S azt is tudom, mindegy e tájnak,
leszek vagy nem leszek jelen;
csecsemő arcáról a légy:
elröppen emlékezetem.
Csontjaimmá szikkadt magányom
nem mállik szét soha e földben, –
a kiürült jövőbe lépek
mégis, hogy sorsommal betöltsem.
________________________________________________
(Baka István Tájkép fohásszal című kötetéből.)
