Hóhullás némasága,
te gyóntató fehérség,
függönyöd előtt állva
vallok – feloldozol még?
Meggyónom gyávaságom,
magányom, rettegésem,
gyónom meleg kabátom,
kiszikkadt ölelésem.
Tudom, hazám is méltán
nem fogadott fiának,
bár cinkosa lehettem,
mint folyondár a rácsnak.
Vérem piros didergés;
ereim jégvirága
hasztalan dermed Isten
sötétlő ablakára.
________________________________________________
(Baka István Tájkép fohásszal című kötetéből.)
