Fredman szonettjeiből

                                    Csatlós Jánosnak

                       No.1

Vendég vagyok még e világban, ám
a házigazda sűrűn sandít már az
órára; száraz bort kínál, de száraz
a szava is, – későre jár talán,

búcsúzni kéne, bár a kerevet meg
az asztalon a sültek, serlegek,
hiába mennék, nem eresztenek;
megvárjam, míg az utcára kivetnek,

hol lészen sírás és lészen fogak
csikorgatása? előre vacogtat
a sötétség, mely odakünn fogad…

Fölvettem a menyegzői ruhát,
s választott voltam, nem hivatalos csak, –
engedj még csendben ülnöm itt, Világ

                       No.2

Ura! Fiad menyegzőjére jöttem,
s lehet, hogy már túl mámoros vagyok,
de mit tegyek? megártott óborod:
Te is megháromszorozódsz előttem.

Vagyok, akár a mustármag, melyet
szádból kiköptél, ám a földbe vetve,
én, legparányibb, felnövök egedbe, –
fészkelhet rajtam angyalsereged.

Vagyok, mint a kovász, mit három mérce
liszthez kevertek, s – megposhasztva – én
a tészta is, amely kenyér lesz végre;

mennybéli manna s földi televény…
Ha már a hús-vér szégyenébe hoztál,
hadd üljek még terített asztalodnál,

                       No.3

Világ Ura! Ne nézd a számlapot!
Virrad már, meghasadt az égi kárpit,
s gyulladt szemed szigoruan világít
reám… Szólhatnék bár az angyalok

nyelvén, ha nincsen bennem szeretet,
zengő érc s pengő cimbalom leszek
csupán, – Te látod lelkemet, Uram,
s nem tükör által, nem homályosan,

de színről színre, hogy szerettem én
élni – ha bűnben is! – e sártekén;
sokat szerettem – megbocsáthatsz nékem…

Az asztalvégre húzódnék szerényen,
csak még ne küldj el innen, Istenem,
és bort is tégy elébem! Úgy legyen!

—————————————————————
(Baka István Sztyepan Pehotnij testamentuma című kötetéből.)

      Előző oldal          Következő oldal