Egy csepp méz

                                    „Azkik az testi gyönörösségeket kéván-
                                    ják, és az ű lelköket éhhel hagyják meg-
                                    halnia, ezök hasonlatosak az egy em-
                                    börhöz, ki mikoron futna az unikornis
                                    vad előtt, hogy űtűle meg ne marattat-
                                    nék, egy nagy verömbe el-béesék…”
                                    (A verembe esett ember. Kazinczy-kódex)

Űzőbe vett az unikornis engem
Erdőn-mezőn át kergetett szünetlen
Dugóhuzó-csavarodásu nyársat
Szegzett reám ha feldöf rá kiránthat
Mint parafát palackjából e létnek
Sötétség bora önti el a rétet
Futtam előle hát lélekszakadva
Halálom forrón fújtatott nyakamba
Futtam előle rogyadozó térddel
Már botladoztam s még mindig nem ért el
Játszott velem ha torpantam lihegve
Odébb szökött s a friss füvet legelte
Majd egy bökéssel új parancsot adva
Lökött tovább iszonyba kárhozatba
S a tarkómat perzselte már a vesztem
Midõn sötétlő nagy verembe estem
Bokrocska nőtt a szélin abba végül
Beléakadtam s hittem a veszélytől
Megmenekedtem ám a gyökerére
Pillantva láttam egy fehér egérke
S egy fekete rágcsálja váltogatva
Míg vélem együtt végleg elszakadna
Markoltam ágát megvetvén a lábam
Két likban ám onnan kicsúszni láttam
Négy mérges kígyót mardosásra készen
S még rettentőbb lesett reám a mélyben
A gödör fenekén egy rusnya sárkány
Lángot lövellő száját nagyra tátván
Azt várta csak hogy hullanék elébe
Lennék a förtelem kövér ebéde
Reményem vesztve néztem a magosba
A mennyet elrekesztő sűrü lombra
S ím legfelül a bokor tetejéről
Egy cseppnyi méz alápottyanni készült
Egyetlenegy parányi csöpp de menten
Minden szorongatásom elfeledtem
Hogy fent halál alant pedig pokol vár
Hogy kígyók mérges nyála oltja oltár-
Tüzét szivemnek hogy mily gyönge szálon
Függ életem az elrendelt halálon
Hogy nappal éj bevégezvén a munka
Nemlét-egérlikába visszabújna
Hogy születésemtől tartó esésem
Mind gyorsulóbb végső szakához értem
Mindent feledtem és csak arra vágyom
Hogy az a csepp amely a messzi ágon
Csimpaszkodik elváljon tőle végre
S hulljék kinyújtott nyelvemnek hegyére
Nem kérek mást Uram csupán a jussom
Bár lelkem égő kárhozatra jusson
Hadd ízleljem utolszor azt a mézet
A múló édes evilági létet
Egy csöppbe pillanatba sűrüsödve
Aztán taszíts a legmélyebb gödörbe

(1993)