Arszenyij Tarkovszkij emlékének
Mint házfalat a vadszőlő, befut
És összetart az emlékezetem;
Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég –
Akkor nyitom, ha becsukom szemem.
Ha kifelé bezárul minden út,
Itt legbelül lesz tágasabb a tér:
Puszták, hegyek, melyekre úgy borul
A menny, mint kozmikus lapulevél.
Felkél a Nap s lenyugszik, városok
Sötét utcáin árnyak kóborolnak:
Mind ismerős, és náluk, aki él,
Nem élőbb és nem holtabbak a holtak.
Ki megszólított egykor, már örök
Megszólitás* és ifjuság marad,
Míg össze nem roppannak falaim
Vadszőlő-terhű éveim alatt.
[A vers a szerző életében három napilapban és egy folyóiratban jelent meg. Valamennyi közlés a „Megszólítás” szót hosszú í-vel írja. Például az Orpheusz 1994. 2-3. száma.
Baka Tünde]
—————————————————————
(Baka István November angyalához című kötetéből.)